5. Szín :Citromsárga találkozás

Néha, de tényleg csak ritkán, eszembe jut egy egészen gyönyörű nap. Anya és apa biciklizni tanítottak. Tisztán él az emlékezetemben Lili, a nővérem vaskos kacaja, és apa izzadt homloka, ahogy húzta maga után az összekarcolódott biciklimet. Anya a kezemet fogva elől vezetett engem. Nem sokkal korábban estem le, és habár nem is fájt igazán a térdemen éktelenkedő seb, mégis annyira keservesen sírtam, hogy anya pár percig az ölében cipelt. Habár az arcomon lefolyó könnyek miatt csak homályosan láttam a tájat, mégis tisztán emlékszem Lili citromsárga, csokros ruhájára, ami tökéletesen ment a gyönyörű szőke hajához. A szeme pont olyan kék volt, mint az enyém. Ez volt az öröksége anyától. Az enyém is hasonló volt, csak én a fekete hajkoronáját is megkaptam.Azóta változtak a dolgok. Anya és Lila már nem voltak velem, apa pedig nagymenő üzletember lévén sosem volt otthon. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyedül élő felnőtt ember voltam, vagy mindenképpen valami hasonló.
—    Tej, cukor, répa,...cukor. Nem, a cukor már volt. —motyogtam magamban a konyhaasztal mellett.— Ja, megvan, tej. — szöktem fel, majd megfogtam a táskám és kipördültem az ajtón. Vásárolni mentem a közeli boltba.
A nap perzselően sütött, ahogy az augusztustól elvárható volt. Nemrégiben megtaláltam Lili citromsárga ruháját. Hogy őszinte legyek, mindig is irigyeltem őt a szépsége miatt, és mindig is fájt a fogam arra a ruhára. Mikor megtaláltam, arra gondoltam, hogy semmi jogom a cuccai közt matatni, de végül is, már réges-régen kinőtte. Így hát elővettem és egy kis átalakítás után magamra vettem.
—    Minden rendben volt vásárlás közben?— kérdezte a bajszos elárusítónő. Alacsony termetű, rövid hajú, kövér nő volt. Elég unottan végezte ahhoz a munkáját, hogy ez a tipikusan kedvesen hallatszódó kérdés a szájából tökéletesen udvariatlannak hasson.
—    Igen. — mosolyogtam rá, de nem érdekelte.
—    További szép napot! — elvettem a szatyrot.
—    Magának is.
Kifele sétáltam és csak arra tudtam gondolni, hogy hazaérjek még az előtt, hogy a kedvenc fagyim teljesen cseppfolyóssá válna.  Egy kis utcán sétáltam befele, hogy ezzel is lerövidítsem az utamat.  A szűk utcán kétfelől hatalmas fák helyezkedtek el. Egy kisgyerek éppen lefele csúszott az egyikről, mikor elvesztette az egyensúlyát és lehemperedett a földre. Ülve nézett a földről, majd egy fél percen belül keserves sírásba kezdett.—    Jaj, Istenem. Jól vagy? —futottam oda hozzá.
—    Fááááj. — bömbölt tovább.
—    Hol? — emeltem fel a földről, de nem érkezett válasz. Aztán beugrott valami.— Nos , nemrég vettem némi fagyit, de mivel te nem érzed jól magad , egyedül kell megennem. — álltam fel a guggoló helyzetemből.
A kisfiú elhallgatott. Felém fordult, és koszos Mickey-s ujjatlan felsőjébe törülte a szemét. Aranyos barna hajú, nagy szemű kisfiú volt.  Nadrágja picit szakadt volt, és kezén nagy volt a köröm. Akkor vettem észre , hogy cipőt sem viselt.—    Tessék. — nyújtottam oda mosolyogva neki a fagyit.
—    Köszönöm szépen,— mondta huncuton a kisrác— most megyek is.
Elszaladt. Még több gyerek hangját hallottam, és mind vidáman lelkendeztek valami miatt, amit nem tudtam kiszűrni a nagy zaj miatt. Aztán meghallottam “Az a csaj fagyit adott, gyertek együk meg.” Tovább haladva megláttam az árvaház bejáratát.  Akkor megértettem: a koszos ruha, a szakadt nadrág , cipő sem volt rajta. Árvaházas gyerekek.
Közelebb mentem az épülethez, már csak úgy kíváncsiságból is, elvégre a fagyi elolvadása miatt már nem kellett aggódnom. Elrejtőztem egy bokor mögött, és a kerten keresztül lestem a boldog kisgyerekeket.  Egyik labdát dobott a másiknak, haton a fagyi köré gyűltek. Kicsit odébb akartam húzódni, mikor valamiben megbotlottam és átesve az útban levő dolgon,  egy hatalmas koppanás kíséretében a földre érkeztem. Kutyavonyítást hallottam—    Szállj már le róla. — kiáltott rám egy ijed fiú hang.
—    Mi? –nyitottam ki a szemem.
A földre érkezésemkor a kezem maga alá temetett egy fekete kiskutyát. Azonnal felemeltem a kezem, és megfogtam a kiskutyát.—    Minden rendben pajti ? —kérdeztem sajnálkozva, a kutyus reszketett a kezemben.
—    Add ide— parancsolt rám egy most már erőteljesebben a hang. Valahonnan olyan ismerős volt. — Istenem Roni, légy óvatosabb. — mondta megkönnyebbülten Miki, mikor átadtam neki a kis fekte ebet.
—    Szentek a Mennyből, Miki? Te meg mit csinálsz itt?— ültem le törökülésbe.
—    Úgy vélem egy lánynak nem kéne így ülnie egy ilyen ruhában . —kezdett hozzá, én pedig összehúztam a lábaimat. — Mellesleg, éppen  Black-et etettem, mikor átestél rajtam, ami valljuk be nem egy szokásos köszönési forma.— mosolyodott el.
—    Te voltál rossz helyen.
—    Egy bokor szélénél guggoltam. Miért is rossz az ?
Megvakartam a fejem.—    Mert átestem rajtad.
—    Akkor nem éppen , hogy te voltál rossz helyen ?
Ő is megvakarta a fejét, utánozva engem. Végigmért tetőtől talpig, majd felállt.—    Gyere,— nyújtotta a kezét. — bent lesz kötszer, amivel be tudjuk kötni a lábad.
A térdemre pillantottam. Éreztem valami bizsergető érzést, de nem gondoltam volna, hogy ennyire csúnyán lehorzsoltam a lábam.—    El ne kezdj sírni. — húzott fel.
—    Nem az én stílusom.
—    Aha. — lesöpörte  a ruhámat. — támaszkodj rám.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Koszos voltam és sebbel teli. A könnyem is kicsordult, de csak kicsit. De, mikor rátámaszkodtam elfogott a biztonságérzet.  Valami megmagyarázhatatlan erő hatására a fájdalom is elmúlt. Biztos a menta tehet róla, amit annyira erősen éreztem a közelében.—    Te itt laksz? —néztem az árvaház felé.
Miki a jobb lábára tette a súlyát, majd idegesen megköszörülte a torkát. —    Ha zavar, hazakísérhetlek . — ajánlotta fel.
—    Ne, jó ez így.
Szőke haja most kicsit rövidebbre volt vágva. Nekem jobban tetszett hosszabban, de még így is helyes volt. Arcáról lefolyt egy izzadságcsepp, úgy látszik a papok izzadós fajták.Bebicegtem a kapun. Minden annyira szegényes volt ahhoz képest, mint ahogy mi életünk. A hatalmas épület annyira zsúfolt volt, és régi, mint a lerobbant korház a város végén. Nem dicséretes dolog, de megsajnáltam őket, hogy nem élhetnek olyan “fényűzésbe”, mint én.
—    Miki csajt hozott hazaaaa. —ordította egy kislány.
—    Jaj ne. —kiáltott egy másik.
—    Csak legyetek csendben, jön a dada— pisszegtetett egy kisfiú, majd ijedten tovább futott.
Döndült az ég, mozgott a föld, eltűnt a gyerekcsoport az udvarról. Csak én , és Miki álltunk az épület bejárata előtt pár méterrel.
—    Ki ez a kislány Miklós? — nézett ránk egy hatalmas nő. Minden értelemben hatalmas.