6. Szín : Elsötétedett Rózsaszín

—            Ki ez a kislány Miklós? — kérdezte a nagydarab dada, majd megkarolt a szabadon lévő jobb karomon, és a ház felé irányított.

—            Egy barátom.— mondta merő egyszerűséggel Miki.  Már barátok lennénk? Nekem miért nem szólt róla? — Leesett és megütötte a lábát.

A dada betessékelt a konyhába, majd elkezdte bekötözni a lábamat.

—            Most már minden rendben lesz Verácska. — mosolygott rám kedvesen. — Ne légy ennyire óvatlan.

Honnan is tudja a nevem?

—            Ne tessék haragudni, ismerjük egymást?— tettem aztán eleget a kíváncsiságomnak.

—            Oh, Miklós sokat mesélt rólad a gyerekeknek, én is szívesen hallgattam a próbákkal kapcsolatos dolgokat.

—            Oh…— képedtem el.—Miki rólam mesélt, ez a srác tényleg rólam mesélt.

—            Oh de egy szót se róla Miklósnak, mert szégyenlős szegény. — mondta nevetgélve a dada. Még hogy Miki szégyenlős legyen. Hamarabb járna csárdást a Hold.

—            Miről szól a disputa? —lépett be Tompa Miki az ajtón, jéggel a kezével. Mari dada , kacsintott nekem egyet,úgy hogy Miki ne lássa, majd felállt és kisétált az ajtón. Utólag csak annyit fűzött hozzá a lábam állapotához, hogy hamarosan rendbe jön, csak legyek óvatosabb.

—            Gyere velem, meg kell ismerned pár embert, ha már itt vagy . —felsegített a székről, majd útnak indultunk.

Először egy hatalmas szobába vezényelt, amelyik tele volt zsibongó gyerekkel. Két kislány szorosan magához ölelt, mikor beléptem. Egy kisfiú megijedt tőlem és keserves sírásba kezdett, őt Miki vigasztalta meg. Megismertem  egy, vagy két maroknyi csodálatosan aranyos és kedves gyereket. Már amelyik nem akart leboxolni, vagy megetetni velem a cipőfűzőjét az ott töltött egy órám alatt.

—            Szóval itt laksz? Nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. — Miki felé fordultam a játszósarok egy kis elrejtett zugában.

Jaj, tuti zaklatónak hisz. A csuda.

—            Csak pár évet. —válaszolt meglepően hamar. — Most pár testvéremmel a parókián lakunk. Segítünk az atyának. — elkezdett babrálni egy építőkockával.

—            Sok testvéred van? — néztem rá meglepetten.

—            Bocs, nem úgy értettem. Ők , ezek a gyerekek itt mind a testvéreim. Ez amolyan fura árvaházas dolog.— eldobta a kockát.

Miki nem nézett úgy ki, mint egy elveszett árvaházas gyerek. Erős kisugárzású, boldog embernek tűnt.

—            Miért…— eljött az idő, hogy feltegyem a kérdést. — Miért…miért döntöttél úgy, hogy pap leszel? — igenis érdekelt.

Ő a válasz előtt kicsit közelebb húzódott hozzám a sarok jobbik felét elhanyagolva. Megvárta, míg én is tartom vele szemkontaktust, majd egyszerű választ adott.

—            Hálából.

—            Hálából?

Miki bólintott, majd még egy kicsit közelebb húzódott hozzám. Éreztem a menta illatot. Arcomba lógó fekete tincseimet a fülem mögé tűrte, majd a száját a fülemhez emelve, mély lélegzetet vett. A levegő, amit egyenletesen fújt ki, kedvesen és figyelmesen meg-meg csiklandozta fülcimpámat. Válaszul az én szívem össze vissza kalapált. Jobb karja megérintette az arcomat, míg bal kezét lassan a földön pihenő kezemre tette. Erősen megszorította bal kezemet, majd fennebb emelte. Végig csúsztatta hasán fel egészen a szívéig. Te Szent szar! Az ő szíve ritmusra vert az én felgyorsult kalapálómmal. Összekuszálódtak az érzéseim, nem tudtam csak képzelődöm-e.

—            De ez a mérhetetlen hála az atya és Isten felé— kezdett neki rekedtes, eddig ismeretlen hangon.— rögtön eltűnik, mikor megpillantalak. Milyen vicces.

—            Ez azt jelenti, hogy belém szerettél? — elég gyorsan kicsúszott a számon, amit gondoltam.

—            Nem, nem hiszem, — szagolt bele nyugodtan ismét a hajamba. — ez talán a drogosok érzéseire hasonlít. Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, mégis késztetést érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljelek.

Akkor most Miki egy drogoshoz hasonló tapogatós és szaglászós függő. Jézusom gerjed a testszagra.

—            A…— akartam mondani valamit, de szerencsére félbe szakított.

—            Hagyjuk, ez nagyon hülyén hangzott. — eltávolodott tőle.

—            A papoknak szabad azt mondani, hogy hülye? — próbáltam viccesre fogni a dolgokat.

—            Azt hiszem nem. —nevette el magát. — Gyere. Senki nem születik pap palántának , van egy csomó klassz hely, amit ismerek. — felhúzott a sarokból, és búcsút intettünk a gyerekeknek, akik szomorúan vették tudomásul, hogy Miki elmegy.

Rövid alig öt perces szótlan séta következett. Habár az elején alkalmazkodott a tempómhoz, hamar belefeledkezett a dolgokba, és végére már csak futva tudtam vele tartani a lépést. Mit sem törődött a fájós lábammal.

—            Tessék! itt a birodalmam. — mutatott körbe.

Egy zenebolt előtt álltunk. Nem mellesleg az egyik kedvencem előtt. Minőségi hangszerekkel volt teletömve, és akármelyiket kipróbálhatta az ember. Csodálkoztam, hogy Miki szereti a zenét.

—            Nagyon szeretem ezt a boltot. — mosolyodtam el. Miki szemei pedig válaszul elkerekedtek.

—            Te is fanatikus vagy ? — nevetett egyet.

—            Így is fogalmazhatunk. — keserédes érzés fogta el a szívemet.

Megfogta a karomat, majd behúzott az üzletbe.

—            Én gitáron próbálok megtanulni játszani. Te ?— fogott meg egy száraz gitárt és pengetni kezdte.

—            Én zongorázom pár éve.

—            Pár ?

—            Tizenhárom éve.— Miki abbahagyta a kalimpálást a kezével.

—            Na ne! Mutass valamit.— szempillantás alatt a zongora előtt találtam magam.

Meg akartam mutatni Mikinek, azt amit tudok. Meg akartam mutatni az igazi Diményi Veronikát. De nem ment. A félelem , a düh , és szomorúság felülkerekedett rajtam. Minden homályos lett, majd döndült valami és ellepett a sötétség.

—            Roni! — hallottam mélyen zengeni a fülemben Mikit.