7.Szín:Bom bom loving you

—                 Veronika, Veronika! — pofozott meg Miki.

Kinyitottam a szemem, és halkan a nevét mondtam, ahogy az egy szerelmes sztorihoz illet, de nem vett tudomást rólam. Valószínű más forgatókönyv szerint dolgozott. Egyszer , kétszer, háromszor…

—                 Elég, elég, elég volt. Hagyd abba! — ültem fel a kanapén, ahova a pár perc alatt kerültem, míg elájultam.

—                 Huh, a mindenit. Felébredtél ?— térdelt előttem Miki.

—                 Mi több, már a tizenharmadik pof óta azon gondolkodom, hogy hogyan törlesszem neked ezt a kis életmentősdit. — gyilkos mosolyt öltöttem az arcomra.

A szőke fiú sértődötten a piros kanapé elé ült, és magához szorított egy lila furulyát. Elborzadva nézte a majdnem átlátszó hangszert, majd maga mellé tette. Lábait kinyújtotta, majd egymásra tette. Készen állt a csatára.

—                 A földön is hagyhattalak volna.

—                 Nem tetted.

—                 De megtehettem volna.

Elégedetten hátrahajtotta a fejét, úgyhogy a szemével pont a kanapén elhelyezkedő lábamra fókuszálhatott.

—                 A papok legyenek csak segítőkészek— borzoltam össze a haját. Felkeltem a piros ülőhelyről, és a zongora felé haladtam.— Meg a prűdség sem utolsó erény.— forgattam a szemem.

—                 Hűséget fogadtam, nem vakságot. — kelt fel ő is.

—                 Biztos voltál abban, hogy ezt akartad mondani? — kacagtam el magam.

—                 Nem, egyáltalán nem. — megvakarta idegesen a verejtékező homlokát. — Nem ettél rendesen? Vagy a nap sütött meg ennyire? — váltott témát.

—                 Szép védés. — kacsintottam rá. — Ne aggodalmaskodj semmi különös. — láttam, hogy nem győztem meg, ezért utána tettem. — Elég rég ettem már.

—                 Fogyókúra?

—                 Igen.

Végigmért.

—                 Nem értem.

—                 Lány vagyok.— adtam magyarázatot.

—                 Azért légy óvatos. — javasolta felvont szemöldökkel.

—                 Mint mindig. — tettem a kezem matróz pózba.

—                 De mégis…

A szavába vágtam.

—                 Akkor most meghallgatod, amit játszani akarok, vagy sem? — vontam fel jobb szemöldököm, és hátra simítottam a hajam.

Kicsit ideges voltam. Rég játszottam már. Úgy érzetem, mintha berozsdásodtak volna az ujjaim, a kezem, vagy netán az egész karom. Igazán idegesítő.

Miki a zongora mellé húzott egy széket. Nekem adta, majd visszament egy másikért.

Hánynom kell.  Vagy legalább is sürgősen elhúznom a csíkot.

—                 Mit játszol? — kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedett mellettem.

A terem tele volt hangszerekkel de még így is remek akusztikával rendelkezett. Ahogy körül néztem, megakadt a szemem a fura kinézetű elárusítón, aki minket bámult. Tisztán le lehetett olvasni a szeméről : Nincs szüksége még egy kétes ájulásra. De nincs más amit tehetnék most, csak az, hogy az egészet játékként kezelem.

—                 Ez egy saját szerzemény lesz, — kacsintottam rá. — szóval nem klasszikus.

—                 Ez igazán szomorú— kacagott.— Dalszöveg is van hozzá?

Megtördeltem az ujjaimat.

—                 Csak természetes. De még nincs kész.

A zongora felé fordultam. Tökéletes kilátás nyílt az utcára. Csupán néhány eltévedt ember sétált a szűkös utcában, ahol Symphony hangszerbolt húzódott. Talán ezért nem is volt túl jó a bevétele.

Egy, két, há…Rajta!

  Tökéletes kezdés egy A dúr akkorddal, szép és selymes. Pianoban mozdul a jobb kéz, majd kicsit lemaradva indul a bal is. Közepese hosszú, lágy bevezetőrész. Tele selymes fájdalommal és egy cseppnyi mentával. Halvány esőcseppes ablaküveget idéz. Halk esőkopogás a háttérben. Üres fotel és egy kakukkos óra. Talán tizenkettő felett járhat.

  Miki reakcióját böngésztem. Egyenletes szuszogás, csukott szemek. Talán figyelt.

—              Csendben néztelek.

Nem vártam, hogy rám figyelj.

Csupán árnyéknak szerettem lenni,

de te rám pillantottál és több akartam lenni.

Kicsit fájt, hogy számodra láthatatlan vagyok,

aztán mégis erőt vettem magamon

És ahogy a szél mezőt fújja

Én is nekiindultam.

Van , hogy csodállak, van hogy utállak

A szívemben élsz, velem maradsz, mindegy merre mész

Egy napsütéses reggelen tehát bevallottam magamnak…

Oh, te hülye, hülye, hülye.

Csend lett, csak a boltos köhécselte fel az imént torkán akadt falatot.

—                 Ez aztán a fura dalszöveg — kezdett el nevetni.

—                 Most meg mi bajod vele? —háborodtam fel.

—                  Hát lehülyézted, azt akibe beleszerettél. — Miki könnyei patakként folytak, én nem értettem a viccet.

—                 Most igazán…— akartam lehordani, de nem kaptam rá időt.

Az imént Miki az órájára pillantott, amin vészesen hangosan ütötték a mánusok a másodperceket.

—                 Lekésem a misét! — mondta elzöldülő arccal. — Ma enyém a harangozás.— hátravágta a széket, és a boltosnak köszönt.

—                 Veled mehetek? — kérdeztem.

Nem hallotta a kérdést. Viszont az én szívem hevesen zakatolta a választ.

6. Szín : Elsötétedett Rózsaszín

—            Ki ez a kislány Miklós? — kérdezte a nagydarab dada, majd megkarolt a szabadon lévő jobb karomon, és a ház felé irányított.

—            Egy barátom.— mondta merő egyszerűséggel Miki.  Már barátok lennénk? Nekem miért nem szólt róla? — Leesett és megütötte a lábát.

A dada betessékelt a konyhába, majd elkezdte bekötözni a lábamat.

—            Most már minden rendben lesz Verácska. — mosolygott rám kedvesen. — Ne légy ennyire óvatlan.

Honnan is tudja a nevem?

—            Ne tessék haragudni, ismerjük egymást?— tettem aztán eleget a kíváncsiságomnak.

—            Oh, Miklós sokat mesélt rólad a gyerekeknek, én is szívesen hallgattam a próbákkal kapcsolatos dolgokat.

—            Oh…— képedtem el.—Miki rólam mesélt, ez a srác tényleg rólam mesélt.

—            Oh de egy szót se róla Miklósnak, mert szégyenlős szegény. — mondta nevetgélve a dada. Még hogy Miki szégyenlős legyen. Hamarabb járna csárdást a Hold.

—            Miről szól a disputa? —lépett be Tompa Miki az ajtón, jéggel a kezével. Mari dada , kacsintott nekem egyet,úgy hogy Miki ne lássa, majd felállt és kisétált az ajtón. Utólag csak annyit fűzött hozzá a lábam állapotához, hogy hamarosan rendbe jön, csak legyek óvatosabb.

—            Gyere velem, meg kell ismerned pár embert, ha már itt vagy . —felsegített a székről, majd útnak indultunk.

Először egy hatalmas szobába vezényelt, amelyik tele volt zsibongó gyerekkel. Két kislány szorosan magához ölelt, mikor beléptem. Egy kisfiú megijedt tőlem és keserves sírásba kezdett, őt Miki vigasztalta meg. Megismertem  egy, vagy két maroknyi csodálatosan aranyos és kedves gyereket. Már amelyik nem akart leboxolni, vagy megetetni velem a cipőfűzőjét az ott töltött egy órám alatt.

—            Szóval itt laksz? Nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. — Miki felé fordultam a játszósarok egy kis elrejtett zugában.

Jaj, tuti zaklatónak hisz. A csuda.

—            Csak pár évet. —válaszolt meglepően hamar. — Most pár testvéremmel a parókián lakunk. Segítünk az atyának. — elkezdett babrálni egy építőkockával.

—            Sok testvéred van? — néztem rá meglepetten.

—            Bocs, nem úgy értettem. Ők , ezek a gyerekek itt mind a testvéreim. Ez amolyan fura árvaházas dolog.— eldobta a kockát.

Miki nem nézett úgy ki, mint egy elveszett árvaházas gyerek. Erős kisugárzású, boldog embernek tűnt.

—            Miért…— eljött az idő, hogy feltegyem a kérdést. — Miért…miért döntöttél úgy, hogy pap leszel? — igenis érdekelt.

Ő a válasz előtt kicsit közelebb húzódott hozzám a sarok jobbik felét elhanyagolva. Megvárta, míg én is tartom vele szemkontaktust, majd egyszerű választ adott.

—            Hálából.

—            Hálából?

Miki bólintott, majd még egy kicsit közelebb húzódott hozzám. Éreztem a menta illatot. Arcomba lógó fekete tincseimet a fülem mögé tűrte, majd a száját a fülemhez emelve, mély lélegzetet vett. A levegő, amit egyenletesen fújt ki, kedvesen és figyelmesen meg-meg csiklandozta fülcimpámat. Válaszul az én szívem össze vissza kalapált. Jobb karja megérintette az arcomat, míg bal kezét lassan a földön pihenő kezemre tette. Erősen megszorította bal kezemet, majd fennebb emelte. Végig csúsztatta hasán fel egészen a szívéig. Te Szent szar! Az ő szíve ritmusra vert az én felgyorsult kalapálómmal. Összekuszálódtak az érzéseim, nem tudtam csak képzelődöm-e.

—            De ez a mérhetetlen hála az atya és Isten felé— kezdett neki rekedtes, eddig ismeretlen hangon.— rögtön eltűnik, mikor megpillantalak. Milyen vicces.

—            Ez azt jelenti, hogy belém szerettél? — elég gyorsan kicsúszott a számon, amit gondoltam.

—            Nem, nem hiszem, — szagolt bele nyugodtan ismét a hajamba. — ez talán a drogosok érzéseire hasonlít. Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, mégis késztetést érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljelek.

Akkor most Miki egy drogoshoz hasonló tapogatós és szaglászós függő. Jézusom gerjed a testszagra.

—            A…— akartam mondani valamit, de szerencsére félbe szakított.

—            Hagyjuk, ez nagyon hülyén hangzott. — eltávolodott tőle.

—            A papoknak szabad azt mondani, hogy hülye? — próbáltam viccesre fogni a dolgokat.

—            Azt hiszem nem. —nevette el magát. — Gyere. Senki nem születik pap palántának , van egy csomó klassz hely, amit ismerek. — felhúzott a sarokból, és búcsút intettünk a gyerekeknek, akik szomorúan vették tudomásul, hogy Miki elmegy.

Rövid alig öt perces szótlan séta következett. Habár az elején alkalmazkodott a tempómhoz, hamar belefeledkezett a dolgokba, és végére már csak futva tudtam vele tartani a lépést. Mit sem törődött a fájós lábammal.

—            Tessék! itt a birodalmam. — mutatott körbe.

Egy zenebolt előtt álltunk. Nem mellesleg az egyik kedvencem előtt. Minőségi hangszerekkel volt teletömve, és akármelyiket kipróbálhatta az ember. Csodálkoztam, hogy Miki szereti a zenét.

—            Nagyon szeretem ezt a boltot. — mosolyodtam el. Miki szemei pedig válaszul elkerekedtek.

—            Te is fanatikus vagy ? — nevetett egyet.

—            Így is fogalmazhatunk. — keserédes érzés fogta el a szívemet.

Megfogta a karomat, majd behúzott az üzletbe.

—            Én gitáron próbálok megtanulni játszani. Te ?— fogott meg egy száraz gitárt és pengetni kezdte.

—            Én zongorázom pár éve.

—            Pár ?

—            Tizenhárom éve.— Miki abbahagyta a kalimpálást a kezével.

—            Na ne! Mutass valamit.— szempillantás alatt a zongora előtt találtam magam.

Meg akartam mutatni Mikinek, azt amit tudok. Meg akartam mutatni az igazi Diményi Veronikát. De nem ment. A félelem , a düh , és szomorúság felülkerekedett rajtam. Minden homályos lett, majd döndült valami és ellepett a sötétség.

—            Roni! — hallottam mélyen zengeni a fülemben Mikit.

Black

*Black ,a kutyus szemszöge a bokorból*

     Az a nagy magas srác, olyan világos árnyalatú hajjal.( Igen , igen , tudjátok a kutyák - vagyis én is- szín vakok. Mondhatnám, hogy igen kellemetlen , de mivel még sosem láttam színeket, arról sem nyilatkozom, hogy a szivárvány látás annyira csodálatos lenne. Maradjunk annyiban , hogy csontot érte nem adnék. ) Szóval , amint ott eszem a hosszú lábú mellett a csontomat, észre vettem egy gyanús külsejű fehérnépet. Próbáltam ráugatni, de az a fél eszű bak azt hitte, hogy jópofizni akarok. És tessék! Hát nem én jártam meg ? Nem elég, hogy a kis termetem miatt minden mihaszna ember kölyökkutyának néz, még ez a száz kilós vagon is rám zuhant. És persze, hogy a nőt mentjük. Ahelyett, hogy engem vittek volna sürgősen a vonyító hegyre, azt a boszorkát rángatta be Miki a házba.  Nők és a női bájuk. Jönnek nekem egy pár új bajusszal.

5. Szín :Citromsárga találkozás

Néha, de tényleg csak ritkán, eszembe jut egy egészen gyönyörű nap. Anya és apa biciklizni tanítottak. Tisztán él az emlékezetemben Lili, a nővérem vaskos kacaja, és apa izzadt homloka, ahogy húzta maga után az összekarcolódott biciklimet. Anya a kezemet fogva elől vezetett engem. Nem sokkal korábban estem le, és habár nem is fájt igazán a térdemen éktelenkedő seb, mégis annyira keservesen sírtam, hogy anya pár percig az ölében cipelt. Habár az arcomon lefolyó könnyek miatt csak homályosan láttam a tájat, mégis tisztán emlékszem Lili citromsárga, csokros ruhájára, ami tökéletesen ment a gyönyörű szőke hajához. A szeme pont olyan kék volt, mint az enyém. Ez volt az öröksége anyától. Az enyém is hasonló volt, csak én a fekete hajkoronáját is megkaptam.Azóta változtak a dolgok. Anya és Lila már nem voltak velem, apa pedig nagymenő üzletember lévén sosem volt otthon. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyedül élő felnőtt ember voltam, vagy mindenképpen valami hasonló.
—    Tej, cukor, répa,...cukor. Nem, a cukor már volt. —motyogtam magamban a konyhaasztal mellett.— Ja, megvan, tej. — szöktem fel, majd megfogtam a táskám és kipördültem az ajtón. Vásárolni mentem a közeli boltba.
A nap perzselően sütött, ahogy az augusztustól elvárható volt. Nemrégiben megtaláltam Lili citromsárga ruháját. Hogy őszinte legyek, mindig is irigyeltem őt a szépsége miatt, és mindig is fájt a fogam arra a ruhára. Mikor megtaláltam, arra gondoltam, hogy semmi jogom a cuccai közt matatni, de végül is, már réges-régen kinőtte. Így hát elővettem és egy kis átalakítás után magamra vettem.
—    Minden rendben volt vásárlás közben?— kérdezte a bajszos elárusítónő. Alacsony termetű, rövid hajú, kövér nő volt. Elég unottan végezte ahhoz a munkáját, hogy ez a tipikusan kedvesen hallatszódó kérdés a szájából tökéletesen udvariatlannak hasson.
—    Igen. — mosolyogtam rá, de nem érdekelte.
—    További szép napot! — elvettem a szatyrot.
—    Magának is.
Kifele sétáltam és csak arra tudtam gondolni, hogy hazaérjek még az előtt, hogy a kedvenc fagyim teljesen cseppfolyóssá válna.  Egy kis utcán sétáltam befele, hogy ezzel is lerövidítsem az utamat.  A szűk utcán kétfelől hatalmas fák helyezkedtek el. Egy kisgyerek éppen lefele csúszott az egyikről, mikor elvesztette az egyensúlyát és lehemperedett a földre. Ülve nézett a földről, majd egy fél percen belül keserves sírásba kezdett.—    Jaj, Istenem. Jól vagy? —futottam oda hozzá.
—    Fááááj. — bömbölt tovább.
—    Hol? — emeltem fel a földről, de nem érkezett válasz. Aztán beugrott valami.— Nos , nemrég vettem némi fagyit, de mivel te nem érzed jól magad , egyedül kell megennem. — álltam fel a guggoló helyzetemből.
A kisfiú elhallgatott. Felém fordult, és koszos Mickey-s ujjatlan felsőjébe törülte a szemét. Aranyos barna hajú, nagy szemű kisfiú volt.  Nadrágja picit szakadt volt, és kezén nagy volt a köröm. Akkor vettem észre , hogy cipőt sem viselt.—    Tessék. — nyújtottam oda mosolyogva neki a fagyit.
—    Köszönöm szépen,— mondta huncuton a kisrác— most megyek is.
Elszaladt. Még több gyerek hangját hallottam, és mind vidáman lelkendeztek valami miatt, amit nem tudtam kiszűrni a nagy zaj miatt. Aztán meghallottam “Az a csaj fagyit adott, gyertek együk meg.” Tovább haladva megláttam az árvaház bejáratát.  Akkor megértettem: a koszos ruha, a szakadt nadrág , cipő sem volt rajta. Árvaházas gyerekek.
Közelebb mentem az épülethez, már csak úgy kíváncsiságból is, elvégre a fagyi elolvadása miatt már nem kellett aggódnom. Elrejtőztem egy bokor mögött, és a kerten keresztül lestem a boldog kisgyerekeket.  Egyik labdát dobott a másiknak, haton a fagyi köré gyűltek. Kicsit odébb akartam húzódni, mikor valamiben megbotlottam és átesve az útban levő dolgon,  egy hatalmas koppanás kíséretében a földre érkeztem. Kutyavonyítást hallottam—    Szállj már le róla. — kiáltott rám egy ijed fiú hang.
—    Mi? –nyitottam ki a szemem.
A földre érkezésemkor a kezem maga alá temetett egy fekete kiskutyát. Azonnal felemeltem a kezem, és megfogtam a kiskutyát.—    Minden rendben pajti ? —kérdeztem sajnálkozva, a kutyus reszketett a kezemben.
—    Add ide— parancsolt rám egy most már erőteljesebben a hang. Valahonnan olyan ismerős volt. — Istenem Roni, légy óvatosabb. — mondta megkönnyebbülten Miki, mikor átadtam neki a kis fekte ebet.
—    Szentek a Mennyből, Miki? Te meg mit csinálsz itt?— ültem le törökülésbe.
—    Úgy vélem egy lánynak nem kéne így ülnie egy ilyen ruhában . —kezdett hozzá, én pedig összehúztam a lábaimat. — Mellesleg, éppen  Black-et etettem, mikor átestél rajtam, ami valljuk be nem egy szokásos köszönési forma.— mosolyodott el.
—    Te voltál rossz helyen.
—    Egy bokor szélénél guggoltam. Miért is rossz az ?
Megvakartam a fejem.—    Mert átestem rajtad.
—    Akkor nem éppen , hogy te voltál rossz helyen ?
Ő is megvakarta a fejét, utánozva engem. Végigmért tetőtől talpig, majd felállt.—    Gyere,— nyújtotta a kezét. — bent lesz kötszer, amivel be tudjuk kötni a lábad.
A térdemre pillantottam. Éreztem valami bizsergető érzést, de nem gondoltam volna, hogy ennyire csúnyán lehorzsoltam a lábam.—    El ne kezdj sírni. — húzott fel.
—    Nem az én stílusom.
—    Aha. — lesöpörte  a ruhámat. — támaszkodj rám.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Koszos voltam és sebbel teli. A könnyem is kicsordult, de csak kicsit. De, mikor rátámaszkodtam elfogott a biztonságérzet.  Valami megmagyarázhatatlan erő hatására a fájdalom is elmúlt. Biztos a menta tehet róla, amit annyira erősen éreztem a közelében.—    Te itt laksz? —néztem az árvaház felé.
Miki a jobb lábára tette a súlyát, majd idegesen megköszörülte a torkát. —    Ha zavar, hazakísérhetlek . — ajánlotta fel.
—    Ne, jó ez így.
Szőke haja most kicsit rövidebbre volt vágva. Nekem jobban tetszett hosszabban, de még így is helyes volt. Arcáról lefolyt egy izzadságcsepp, úgy látszik a papok izzadós fajták.Bebicegtem a kapun. Minden annyira szegényes volt ahhoz képest, mint ahogy mi életünk. A hatalmas épület annyira zsúfolt volt, és régi, mint a lerobbant korház a város végén. Nem dicséretes dolog, de megsajnáltam őket, hogy nem élhetnek olyan “fényűzésbe”, mint én.
—    Miki csajt hozott hazaaaa. —ordította egy kislány.
—    Jaj ne. —kiáltott egy másik.
—    Csak legyetek csendben, jön a dada— pisszegtetett egy kisfiú, majd ijedten tovább futott.
Döndült az ég, mozgott a föld, eltűnt a gyerekcsoport az udvarról. Csak én , és Miki álltunk az épület bejárata előtt pár méterrel.
—    Ki ez a kislány Miklós? — nézett ránk egy hatalmas nő. Minden értelemben hatalmas.