Feketére száradt íriszek émelyítő szaga
zavarta meg a társalgást a nappaliban. A nappaliban, ahova szíve szerint senki
nem tette volna be a lábát. Pedig szép és tágas volt. Festmények tömkelege
ékesítette a falakat, és díszedények a szekrényeket. Egy hatalmas fekete, bécsi
zongora terült el a terem közepén, magával hordozva megannyi emléket sok évvel
ez előttről, és oly közelről, mintha csak ebben a percben történne. Tele volt karcolással, és az évek alatt színe
is fakult már, de ő csak állt rendületlenül megőrizve minden emléket. Bárcsak
rólam is mesélne majd.
Egy magas barnahajú fiú fintorogva nézett a szagosodó váza
felé, majd azzal együtt dobta az elhalt növényt a kuka irányába. Elhibázta,
minden bizonnyal nem kosarazott fiatal korában. Kár, talán még ennél magasabbra
is nőhetett volna.
—
Na
de Bernárd, kérlek légy tisztelettel!— szólt rá egy öregedő asszony a
fiúra, majd apám és felém nézett.— Sajnálom, a fiam mostanában kezelhetetlen—
mondta a feketébe öltözött nő, miközben engem fürkészett. A szeme szégyenről, a
viselkedése megbánásról, az arca unalomról tanúskodott.
—
Hagyja
csak, ez mindenkinek nehéz—válaszolta a széken pihenő apám. A hangja monoton
volt, a fejét nem emelte fel.
Én mellette álltam. A hajamhoz képest fakó fekete ruhát
viseltem és halványkék, már-már fehér hajpántot. Anyu szerint nem lehet csak
feketén és fehéren látni a világot, ezért az ő tanácsára megpróbálom mindig
feldobni a dolgokat. Az előbb még háborgó fiú könnyes arccal felém tántorgott.
Máskor fényesen csillogó mosolyát most nem hordta magán, a haja csapzott és
rendezetlen volt, a zöld szeme kialvatlan és megduzzadt.
—
Sajnálom Veronika, annyira sajnálom— ölelt meg
erősen a fiú. Mit sem törődve a megannyi pletykára éhes szemmel zokogni kezdett
a karjaimban.
—
Tudom. —szorítottam még erősebben. Nem
akarattal, csupán az ösztöneim nem akarták útjára engedni a vállamon pihenő
fejet.
—
Hogy csinálod? Hogy tudod abbahagyni a sírást?—
nézett a szemembe titkot keresve. Pedig igazából nem volt titok, sőt már semmi
sem volt a szívemben. Egyszerűen csak elfogytak a könnyeim.
—
Te idióta.—kiáltottam el magam, és a nővérem
pasijának vállára raktam az összes terhem.
Bocsánat helyesbítenék, a volt barátja. A nővérem akkor
három napja életét vesztette. Ez volt az ő temetése.
Egy hónappal, két
nappal és 27 perccel később.
—
Hát ez valami ritka szar volt. —fejtettem ki
bővebben a véleményen az éppen véget érő filmről.
A földön ültem a képregény huzatos ágyam előtt. A lábam
törökülésben, a kezem karba téve várta a fürdőben lévő lány válaszát. De a
válasz késett, én pedig tudtam, hogy mi a helyzet. Halkan a szobámból nyíló
fürdő felé vettem az irányt. Lassan megérintettem a földre ledobált plüssöket,
majd egy zöld egérre esett a választásom. Nekisimultam a citromsárga falamnak,
majd teljes erőmből berontottam a fürdőbe és a lánynak dobtam a szegény zöld
egeret. A barátnőm visítva fogadta a tükör előtt az amúgy szerinte ízetlen
tréfát, majd felém hajította a kezében lévő fésűt.
—
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál…—közeledtem
felé bocsánatkérően.
Nem hazudtam, tényleg gyönyörű volt, sokkal szebb, mint én.
Hasonlóan hozzám, sötét haja volt. Bár az övé inkább volt barna, mint fekete. A
hátánál értem el a célom. Megálltam mögötte, majd tükörbe bámultam én is. A
szeme is barna volt, az nézett a tükörből olyan aggodalmasan, mintha csatába
készülnék. Az arca keskeny , az alakja tökéletes, éppen egy fejjel volt
alacsonyabb, mint én. Levettem a tükörképéről a szemem, most magam vizsgáltam.
Vannak pillanatok, mikor én is szép voltam, sajnos az a nap nem volt ilyen. Az
amúgy kék szemem alatt most hatalmas vörös karikák duzzadtak, utáltam őket.
Fekete hajam kócos és rendezetlen volt, mondjuk ez csak mindennaposnak
mondható.
—
De ugye tudod, hogy Hófehérke százszor szebb
náladnál?— vigyorodtam el és megcsíptem az arcát. Mióta azzal az orvos
palántával randizott folyamatosan a tükröt vizslatta.
—
Mélységesen köszönöm, eme csodálatos jellemzést.
— mosolyodott el, majd kisétált az ajtón. Nóra sokszor volt a kelleténél is
úrihölgyesebb, de ez az ő valódi személyisége. — Igyekezz Verá, elkésünk a
próbáról.—dobta felém a táskámat, én pedig az unszolásra elmozdultam a tükör
elől.
—
Kellett neked megígérni Matyi Atyának, hogy
segítünk a színdarabban. —morogtam, miközben a nagy fehér lépcsőn botladoztam
lefelé.
Elég nagy volt a házunk, és ezt régen volt is mire
kihasználni.
—
Ismerlek, mint tenyeremet Diményi Veronika.
Tudom, hogy imádsz színészkedni. Gyere, jót fog tenni.— nyújtotta felém a
karját, én pedig vele tartottam.
A csillogóan mosolygó Virág Nóra, akkor még nem is tudta,
hogy mekkora változást fog hozni az életembe.
