7.Szín:Bom bom loving you

—                 Veronika, Veronika! — pofozott meg Miki.

Kinyitottam a szemem, és halkan a nevét mondtam, ahogy az egy szerelmes sztorihoz illet, de nem vett tudomást rólam. Valószínű más forgatókönyv szerint dolgozott. Egyszer , kétszer, háromszor…

—                 Elég, elég, elég volt. Hagyd abba! — ültem fel a kanapén, ahova a pár perc alatt kerültem, míg elájultam.

—                 Huh, a mindenit. Felébredtél ?— térdelt előttem Miki.

—                 Mi több, már a tizenharmadik pof óta azon gondolkodom, hogy hogyan törlesszem neked ezt a kis életmentősdit. — gyilkos mosolyt öltöttem az arcomra.

A szőke fiú sértődötten a piros kanapé elé ült, és magához szorított egy lila furulyát. Elborzadva nézte a majdnem átlátszó hangszert, majd maga mellé tette. Lábait kinyújtotta, majd egymásra tette. Készen állt a csatára.

—                 A földön is hagyhattalak volna.

—                 Nem tetted.

—                 De megtehettem volna.

Elégedetten hátrahajtotta a fejét, úgyhogy a szemével pont a kanapén elhelyezkedő lábamra fókuszálhatott.

—                 A papok legyenek csak segítőkészek— borzoltam össze a haját. Felkeltem a piros ülőhelyről, és a zongora felé haladtam.— Meg a prűdség sem utolsó erény.— forgattam a szemem.

—                 Hűséget fogadtam, nem vakságot. — kelt fel ő is.

—                 Biztos voltál abban, hogy ezt akartad mondani? — kacagtam el magam.

—                 Nem, egyáltalán nem. — megvakarta idegesen a verejtékező homlokát. — Nem ettél rendesen? Vagy a nap sütött meg ennyire? — váltott témát.

—                 Szép védés. — kacsintottam rá. — Ne aggodalmaskodj semmi különös. — láttam, hogy nem győztem meg, ezért utána tettem. — Elég rég ettem már.

—                 Fogyókúra?

—                 Igen.

Végigmért.

—                 Nem értem.

—                 Lány vagyok.— adtam magyarázatot.

—                 Azért légy óvatos. — javasolta felvont szemöldökkel.

—                 Mint mindig. — tettem a kezem matróz pózba.

—                 De mégis…

A szavába vágtam.

—                 Akkor most meghallgatod, amit játszani akarok, vagy sem? — vontam fel jobb szemöldököm, és hátra simítottam a hajam.

Kicsit ideges voltam. Rég játszottam már. Úgy érzetem, mintha berozsdásodtak volna az ujjaim, a kezem, vagy netán az egész karom. Igazán idegesítő.

Miki a zongora mellé húzott egy széket. Nekem adta, majd visszament egy másikért.

Hánynom kell.  Vagy legalább is sürgősen elhúznom a csíkot.

—                 Mit játszol? — kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedett mellettem.

A terem tele volt hangszerekkel de még így is remek akusztikával rendelkezett. Ahogy körül néztem, megakadt a szemem a fura kinézetű elárusítón, aki minket bámult. Tisztán le lehetett olvasni a szeméről : Nincs szüksége még egy kétes ájulásra. De nincs más amit tehetnék most, csak az, hogy az egészet játékként kezelem.

—                 Ez egy saját szerzemény lesz, — kacsintottam rá. — szóval nem klasszikus.

—                 Ez igazán szomorú— kacagott.— Dalszöveg is van hozzá?

Megtördeltem az ujjaimat.

—                 Csak természetes. De még nincs kész.

A zongora felé fordultam. Tökéletes kilátás nyílt az utcára. Csupán néhány eltévedt ember sétált a szűkös utcában, ahol Symphony hangszerbolt húzódott. Talán ezért nem is volt túl jó a bevétele.

Egy, két, há…Rajta!

  Tökéletes kezdés egy A dúr akkorddal, szép és selymes. Pianoban mozdul a jobb kéz, majd kicsit lemaradva indul a bal is. Közepese hosszú, lágy bevezetőrész. Tele selymes fájdalommal és egy cseppnyi mentával. Halvány esőcseppes ablaküveget idéz. Halk esőkopogás a háttérben. Üres fotel és egy kakukkos óra. Talán tizenkettő felett járhat.

  Miki reakcióját böngésztem. Egyenletes szuszogás, csukott szemek. Talán figyelt.

—              Csendben néztelek.

Nem vártam, hogy rám figyelj.

Csupán árnyéknak szerettem lenni,

de te rám pillantottál és több akartam lenni.

Kicsit fájt, hogy számodra láthatatlan vagyok,

aztán mégis erőt vettem magamon

És ahogy a szél mezőt fújja

Én is nekiindultam.

Van , hogy csodállak, van hogy utállak

A szívemben élsz, velem maradsz, mindegy merre mész

Egy napsütéses reggelen tehát bevallottam magamnak…

Oh, te hülye, hülye, hülye.

Csend lett, csak a boltos köhécselte fel az imént torkán akadt falatot.

—                 Ez aztán a fura dalszöveg — kezdett el nevetni.

—                 Most meg mi bajod vele? —háborodtam fel.

—                  Hát lehülyézted, azt akibe beleszerettél. — Miki könnyei patakként folytak, én nem értettem a viccet.

—                 Most igazán…— akartam lehordani, de nem kaptam rá időt.

Az imént Miki az órájára pillantott, amin vészesen hangosan ütötték a mánusok a másodperceket.

—                 Lekésem a misét! — mondta elzöldülő arccal. — Ma enyém a harangozás.— hátravágta a széket, és a boltosnak köszönt.

—                 Veled mehetek? — kérdeztem.

Nem hallotta a kérdést. Viszont az én szívem hevesen zakatolta a választ.